Martin György

Pesovár Ernő
In memoriam Martin György
(1932-1983)

     A magyar és egyetemes folklorisztikai kutatás kiemelkedő egyéniségének, MARTIN Györgynek az életműve olyan koncepciójú szellemi örökség, melynek a hatásában is lemérhető számbavétele és értékelése az elkövetkező generációk feladata. Munkásságát méltató megemlékezésemmel csupán arra vállalkozhatom tehát, hogy felidézem életútjának főbb állomásait, a korszerű tánc- és tánczenei kutatás kiművelésében, tánchagyományunk értelmezésében elért legjelentősebb eredményeit.

Az alkotás lázában eltöltött, új tudományágat teremtő három évtizedes munkássága első periódusában tánchagyományunk megismerése és feltárása, valamint a gyűjtés módszerének, a rendszerezés elveinek a kialakítása volt az elsőrendű feladat. MARTIN György eredményekben gazdag életművét ezek, az 1950-es években időszerű és megoldott feladatok alapozták meg.

A magyar néptáncról, területi tagozódásról meghatározó erejű élményt jelentett számára e kezdeti periódusban a Dél-Dunántúlon, a Felső-Tiszavidéken, a Galga mentén végzett kutatómunka, valamint a határon túli első gyűjtőút (1956), mely a Szalonta környéki cigányok (Tenkes), a Fekete-Körös völgyi magyarság (Köröstárkány) és Györgyfalva tánchagyományának a megismerésére adott lehetőséget.

E korszak egyik jelentős eredménye a néptánckutatás kollektív vállalkozásaként 1954-ben megjelent Somogyi táncok című kötet, mely már érvényesíti a tánckultúránk megismeréséhez és értelmezéséhez nélkülözhetetlen elveket, a komplex igényű (táncot, zenét, szokáskeretet és a táncélet egyéb jelenségeit egységben vizsgáló) kutatási módszer továbbfejlesztett koncepcióját, s melyben megvalósult a néprajzi és koreográfiai szemlélet helyes aránya.

Meghatározó szerepet kapott MARTIN György későbbi munkásságában e kötet néhány további tanulsága is, így az ugrós tánctípus felfedezése, a karikázók klasszikus formáinak és a somogyi tánczene archaikus vonásainak a felismerése.

Kutatási módszere és szemlélete további tökéletesítésére a Felső-Tisza vidék eleven táncéletének átfogó vizsgálata adott lehetőséget. Erről tájékoztat a Szabolcs-Szatmárban végzett munka tanulságait összegező beszámoló (1958), amely tánckultúránk olyan alapvető és lényeges jelenségeinek a megismeréséről szól, melyek inspirálóan hatottak MARTIN György koncepciójának kialakítására. Erről tanúskodnak a cigányok tánchagyományáról, a hajdútánc-botoló problematikájáról, az új táncstílus kialakulásáról írott tanulmányai és a botoló nóták alapján kimunkált zenetörténeti elgondolásai.

MARTIN György szinte hihetetlen munkabírásának egyik jele, hogy a Somogyban és a Felső-Tiszavidékén folyó kutatás közjátékaként 1955-ben megjelenteti a Bag táncélete és táncai című kötetét. E monográfiára méltán illik a mintaszerű jelző annak ellenére, hogy igényességéhez híven ezt írja a táncéletet bemutató fejezet jegyzetében: “A tanulmány nem tart igényt monografikus teljességre, nem befejezett gyűjtés és feldolgozás eredményeit foglalja magában.”

A táncfolklorisztikai kutatást megalapozó időszak eredménye még a magyar néptánc rendszerezését szolgáló, az improvizatív táncalkotás elveit feltáró tanulmány, A magyar néptánc szerkezeti elemzése (Módszertani vázlat) c. tanulmány megjelentetése (1959., angolul 1961) és e célkitűzés szerves folytatásaként A motívumtípus meghatározása a táncfolklórban című munka (1963. 1., angolul 1963. 2.).

Lenyűgöző és egyedülálló néptáncismeretét az 1960-as évek táguló horizontot nyitó gyűjtései mélyítették el, melyek az egész magyar nyelvterület feltárásán túl kiterjedtek a Kárpát-medencében élő népek, a szlovákok, románok, gorálok, németek és cigányok táncfolklórjára. Látókörét céltudatosan bővítette a balkáni népek tánchagyományának a kutatásával, majd a török és arab táncfolklór tanulmányozásával. Az egyetemes tánckultúra világába is betekintést nyújtó etiópiai kutatóútja pedig lehetőséget adott arra, hogy a tánchagyomány értelmezésére kialakított elveit e délkelet-európaitól eltérő tradíció összefoglalásával is próbára tegye (1966. 1.).

A szívós munkával szerzett anyagismerete európai kitekintéssel, az összefüggéseket felismerő fogékonysággal párosult, történeti szemléletét pedig következetes logikával ötvözött szárnyaló fantáziája tette teljessé. E szellemben végzett alkotómunkája eredményeként már az 1960-as években kiteljesedett MARTIN György kutatói koncepciója.

Erről tanúskodik azoknak a tanulmányoknak a sora, melyek a táncfolklorisztikai kutatás egzaktabb előfeltételeit megteremtő rendszerezés további kiművelését, a paraszti táncalkotás elveinek a feltárását szolgálták.

A formai sajátosságok vizsgálatához nélkülözhetetlen elméleti problémákat oldotta meg az általános folklorisztika, zene, nyelvészet tanulságait is figyelembe véve a motívumrendszerezéssel foglalkozó tanulmánya, az ezzel együtt megjelentetett monográfia (1964. 1.) pedig a koncepció gyakorlati próbájaként igazolta a módszer eredményességét.

A témakörben megjelent további írásai közül kiemelkedő jelentőségű az a tanulmánysorozat, mely Közép-Kelet-Európa legvirtuózabb, leggazdagabb formakincsű tánctípusa, a legényes vizsgálatával foglalkozik. Már gimnazista korában lenyűgözte a Molnár István vezette Csokonai Együttesben e tánc szépsége, a benne testet öltő alkotói fegyelem. A magyar néptáncművészet e kiemelkedő értékű tánctípusa iránti tisztelete és csodálata jegyében egész munkássága során gyűjtötte a legényes változatait, elemezte alkotói elveit (1966. 3., 1967. 3., 1976. 1., németül 1977. 3. és posztumusz műveként jelent meg 1985-ben A mezőségi sűrű legényes). Ilyen jellegű vizsgálatainak eredménye a sajtó alatt levő Lőrincréve táncélete és táncai c. kötet, betetőzése pedig befejezetlen kézirata, mely századunk magyar paraszti tánckultúrájának legnagyobb egyéniségét mutatja be. A kalotaszegi Mátyás István (Mundruc) 42 legényes változatát és mintegy 300 motívumát tartalmazza a monográfia. (Időközben a Zeneműkiadó letett a lőrincrévei kötet kiadásáról.)

A néptánc törvényszerűségeit feltáró szerkezeti vizsgálatai, formai elemzései nem az öncélú strukturalizmus szellemében születtek, hanem a hagyomány életére, történeti alakulására is fényt derítő szemlélet jegyében. Kitűnő példája az így kirajzolódó tanulságoknak, ahogy az erdélyi férfitáncok egymásba fonódását, az új stílus születésének a folyamatát vizsgálta a Mezőségi férfitáncok (1970. 4.), ill. a Legényes, verbunk, lassú magyar (1973. 1.) c. tanulmánya.

A 60-as években kialakított koncepció szerves része MARTIN György kutatásainak az a vonulata, mely meghatározta tánchagyományunk típusait, történeti rétegeit. E tanulmányok összehasonlító-történeti szemléletükkel új távlatot nyitottak nemcsak a magyar, de a kelet-európai táncfolklorisztika számára is. Az IFMC gottwaldovi kongresszusán elhangzott előadásában (1963. 4.) vázolt gondolatmenetét fejti ki részletesebben gazdagon dokumentált írása, a Magyar tánctípusok kelet-európai kapcsolatai (1964. 2., angolul 1965. 1.). A tanulmány meggyőzően igazolja a hazai néptánckutatás törekvéseinek azt a helyes elvét, mely szerint az egyes népi-nemzeti tánckultúrák vizsgálatának csak akkor van létjogosultsága, ha erre az átfogóbb történeti folyamatok keretében kerül sor. Ezt a felfogást érvényesíti MARTIN György a Kárpát-medence tánckultúrájában domináló improvizatív előadásmód elemzésében (1967. 2., 1980. 3., angolul 1980. 4.). Ez a szemlélet jellemző Az európai tánckultúrák és a kelet-európai tánchagyomány c. írására (1975.), és ez határozza meg egész további munkásságát, ezen belül a tánc és tánczene kapcsolatát feltáró vizsgálódásait (1965. 2., franciául 1965. 3.), valamint a magyar zenefolklorisztikai kutatást is új szempontokkal és eredményekkel gazdagító művei.

A zenefolklorista MARTIN György munkásságának ilyen felfedezés számba menő eredménye a történeti proporciós gyakorlat tánczenénkben kimutatható jelenléte, és annak igazolása, hogy a páratlan ütemfajták és aszimmetrikus ritmusok a magyar népzene szerves részét alkotják (1968. 3.), s e problémakör szerves folytatásaként hívta fel a figyelmet a táncciklusra, a táncoknak és tánczenének arra a szvitszerű füzérére, mely a különböző történeti rétegekbe tartozó tradíciók egymáshoz hasonulásának, nagy egységébe komponálásának a kerete (1970. 3., 1978. 1.). Ugyanígy támpontul szolgál a további kutatás számára az a tanulmánya, mely a Magyar Népzene Tára VI. kötetében közölt dallamtípusok alapján rendszerezi az ezekhez kapcsolódó táncokat (angolul 1972. 2., magyarul 1982. 7.).

Az eddig idézett írások csupán érzékeltetik MARTIN György sokrétű kutatói tevékenységét, azokat a legfontosabb témaköröket, melyek kimunkálásával előkészítette az 1970-es évek elejétől megjelenő nagyszabású összefoglaló munkáit. Ezek közül a Magyar tánctípusok és táncdialektusok (1970. 1–2., 1971. 1., 1972. 1.) tánckultúránk területi és történeti tagozódásáról ad áttekintést. Ennek rövidített és képekkel gazdagon illusztrált változata a négy nyelven megjelent A magyar nép táncai (1974. 1–4.) c. kötet.

Ugyancsak tánckultúránk egészéről ad átfogó képet az egyetemi tankönyvként megjelent A magyar folklór c. kötet Táncfejezete (1979. 2.), mely tudománytörténeti áttekintése, módszertani része mellett a magyar tánckincs történeti rétegeiről ad új összefüggéseket feltáró összefoglalást.

Ezzel egy időben, de egy évtizedes késéssel jelent meg az egyetemes táncfolklorisztika számára is példamutató munkája A magyar körtánc és európai rokonsága (1979. 1.). Így jelentős fáziseltolódással érvényesülhetett csupán e munka szemléletalakító hatása, és a komplex és korszerű összehasonlító-történeti vizsgálat eredményességét bizonyító konklúziók is csak késve válhattak közkincsé a kutatásban.

Három évtized módszeres kutatómunkája eredményeként az összegzés korszakába lépett tehát néptánckutatásunk, és az előkészületek jellegének megfelelően több összefoglaló munka is kollektív vállalkozás eredményeként született. Az elmúlt évek súlyos veszteségei árnyékában ma már sajnos úgy értékelhetjük e köteteket, hogy MARTIN György életműve is az ezekben megjelent munkáival zárult. A Magyar néptánchagyományokban közölt tanulmánysorozata (1980. 8–20.) felidézi a megtett út legjelentősebb állomásait, a Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon c. kötetben megjelent írások (1983. 2–5.) pedig a pályakezdést inspiráló kutatói élményekre visszatekintő összegezések.

Az életművet summázó tömör írásokat őrzik a Magyar Néprajzi Lexikon (1977–1982) számára írott és a Zenei Lexikonban (1983–1985) megjelent címszavai. De néhány posztumusz munkája (pl.: 1983. 10., 1984. 3.), valamint A körverbunk története, típusai és rokonsága c. kötetben (1983. 1.) végzett rendszerező, értelmező tevékenysége, az ugyanitt közölt pedagógiai és közművelődési elgondolásai MARTIN György új alkotói periódusának kezdetét jelzik, amely immár örökre befejezetlen marad.

(Forrás: Ethnographia 1987. XCVIII. évf. 2-4. 149-152.)